Versek 3. fejezet.

"Én nem bírok felnézni olyan emberre, aki eltakarja az érzelmeit.Teljesen mást mutat a külvilágból és eltakarja a valódi önmagát. De én átlátok a maszkon. Elhiszem, hogy valahol mélyen ő is egy jó ember. Csak nem bírja kimutatni. Mert mást várnak el tőle.. És ez a legrosszabb. Amikor máshogy ismernek meg egy embert, mint amilyen valójában és kénytelen annak mutatni magát, amilyen nem is."

Egyetlen oka van annak, hogy az emberek szorosan ragaszkodnak az emlékeikhez: az emlék az egyetlen dolog ami nem változik, mikor minden más igen..

Elmagyarázni, hogy miért szeretlek téged, olyan lenne, mint elmondani, milyen ízű a víz.. lehetetlen. 

 

"Csak rajtad múlik, magadhoz ölelsz, vagy el tolsz, akarsz engem annyira, hogy képes vagy bármire, vagy nem akarsz már, és utamra engedsz, hagyva, hogy másnak nyíljak, neki suttogjak szerelmes szavakat kéjesen a fülébe, mikor a magasba repít, hol az égbolt tiszta már, nincsenek kérdések csak válaszok, a ki nem mondott szavakra.

Az utak szerteágaztak, mi nem tudtuk merre induljunk, hogy egy helyre érkezzünk, a viharok még messzebbre fújtak tőled, nyúlj utánam, mert meghalok. És holtamból feltámadva, már nem téged kereslek, nem fogok emlékezni ki is vagy te, elfeledem mi volt s tudni fogom nem lehet már semmi, te másért élsz, s én másra nézek.

Néha hiányzol, nem bírom ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova csakhogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó ha itt vagy, vagy nézel, mert elvársz dolgokat. Lehet, hogy nem tudom megtenni. A szívem megszakad,ha mással látlak, de nem szólok egyetlen szót sem. Csak elsétálok. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán. Pedig lehet olyat tettél, amiért másnak már nem jutna a bocsánatomból. Néha ha rád gondolok sírok, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem… ez bonyolult..."

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!” Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk."

“Nem az a legalapvetőbb érzelmi szükségletünk, hogy szerelmesek legyünk, hanem az, hogy társunk őszintén szeressen, olyan szeretettel, mely nem az ösztönökből fakad, hanem értelmi és akarati világában gyökerezik. Arra van szükségünk, hogy olyasvalaki szeressen, aki szabadon döntött mellettünk, s aki meglátja bennünk a szeretetreméltót. Az ilyen szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekezzük szolgálni, s ha erőfeszítéseink nyomán gazdagodik az élete, az minket is megelégedéssel tölt el, hiszen őszintén szeretünk valakit. Ehhez nincs szükségünk a szerelmi mámorra. Valójában az igazi szeretet a szerelmi állapot elmúltával lép életbe.”

                                                                                    

Holdvilágos este,

Tekints fel az égre,

A sok csillag között

Rátalálsz az enyémre,

Mely a többinél is

Szebben ragyog.

Ez azt jelenti, Rád

Mindig gondolok.

Csak elmúlás, és kész, a dalnak vége szakad, De annak rosszabb, aki megy, vagy annak, aki marad? Mert elmenni látnak, így övék a bánat, Értetlenül állnak, az emlékek fájnak, Csak vágynak utánad, mindenük a gyász, Közben azt se tudják, valójában merre jársz. Később jónak öltözve az idő lép közbe, Hogy a bánatot az elmúló napokhoz kötözze, S ha a feledés gyomja a sírodra nő, Nem utal rád más, csak egy megkopott kő.

 

Ha egy ember egyszer bizalommal, feltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, "szívét összetörték ", soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt.

Sokan úgy gondoljuk, hogy a múltunk nélkül nem ér a jelen semmit. Egy ponton mindannyiunknak választania kell, vagy lépnünk egyet az új felé. Mindenkit kísért a múltja. A múltunk az, ami formál minket. A múltunk felszínre tör, újra meg újra, meg újra. Nem szabad elfelejteni: a legfontosabb az, amit ma élünk.

 

 A hibákkal az a nagy ábra, hogy néha hiába tudod valamiről, hogy hiba, akkor is el kell követned, még a nagyon-nagyon ostoba hibákat is.